Igaz mesék Velencéről

1. Megérkezés

Velencéről már nagyon sokan írtak, s így merészségnek tűnhet, hogy magam is ezzel próbálkozom. Ami mégis mentségemre szolgálhat az az, hogy elolvasván a városról szóló tengernyi irodalom egy cseppjét, meglepve tapasztaltam a vélemények különbözőségét. Nem mindenki lelkesedik fenntartás nélkül az Adria Királynője iránt, s mivel dekadens módon tekintélytisztelő vagyok, hát megpróbáltam utánanézni, vajon nem Capeknek van-e igaza, nem lehetséges-e, hogy csupán sznobok és nászutasok ömlengése folytán vált híressé e város.

Őszintén szólva Capek lesújtó véleményét olvasva Velencéről először dühös lettem, de lehiggadva - noha nem osztom véleményét - belém férkőzött a kételkedés. Gondoltam, ha megpróbálom objektív szemmel nézni a látnivalókat - kérdés képes-e ilyesmire az ember - akkor talán helyes eredményre jutok. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a történelem iránti rajongásom e várost illetően is előítélettel terhelt, merthogy nehezen tudtam elképzelni egy ilyen gazdag és változatos történetű városról, hogy látogatóit talmi csillogással csalja.

Ezért aztán kilépve a Santa Lucia pályaudvar csarnokából, mint nem egészen pártatlan bíráló néztem szembe a lépcsők alján lusta kis hullámokat vető Canal Grande-val, s a csatorna túloldalán emelkedő San Simeone Piccolo templommal. Mellettem a langyos kövezeten huszonéves angol túristák alváshoz készülődtek kigöngyölt hálózsákjukon.

Álltam, csak álltam és ittam magamba a látványt. Már ideutazásom során értek különböző benyomások, amik, hiába is tagadnám, befolyásolták érzelmeimet a talján föld iránt. A határt átlépve ugyanis egymást érik a muzsikáló-nevű olasz városkák, Montfalcone, Portogruaro, Latisana.... Ízlelgetem ezeket a neveket. Szinte dalolnak, ahogy a kalauzok kiáltják őket megálláskor. És ciprusok, enyhe hajlású mediterrán tetők a házakon, dallamos olasz csevegés, és a vajban sülő hús illata. Hogy lehetne csúnya itt valami, amikor még a városok, utcák nevei is zenélnek!

Ott álltam hát ezen a júliusi későestén a Canal Grande partján, emlékezve többhónapos készülődésemre. Mindaz, amit megismertem erről a városról, azt a gondolatot keltette bennem, hogy a tiszteletet már csak azért is megérdemelné, amit megélt, s örökségül ránk hagyott. Vádlói azt vetik szemére, hogy ez a műemlékkomplexum túldíszített habostortára emlékeztet, annak émelyítő ízével együtt. Példaként álljon itt egy 1895-ben megjelent Velencéről szóló könyvnek részlete a mezitlábas karmeliták Degli Scalzi-templomáról. „Amíg az ötven évvel előbb épült Salute fogadalmi templom nemes formái és arányaiban még csak módjával látjuk a Palladio által teremtett, emelkedett és tiszta ízlésű iskola hanyatlásának első nyomait, addig itt a Scalzik templománál már teljesnek bizonyul az előbbi magas ízlésnek dekadenciája. A legszembeötlőbb példája e templom annak, hogy ötven év alatt hová süllyedt a műépítészet jó ízlése.” E templom melletti kis utcácskában, a talán három méter széles Calle Priuliban találtam végül szállást magamnak, úgyhogy naponta elmentem a Scalzi templom előtt. (Az első világháborúban mindkét szemben álló fél kímélte ezt a várost, tekintve mérhetetlen kincseit. Egy repülőtámadás azonban bombájával megrongálta a Scalzi templomot. Nem mentegetni akarom a K.u.K. hadsereget, de akkoriban a bombákat kézzel hajították ki a repülőgépből, s ez meglehetősen pontatlan célzást eredményezett. Az ellenséges repülő bizonyára a velencei pályaudvart akarta bombázni, s a mellette álló templomot találta el.) A Longhena és Sardi által carrarai márványból épített rokokó templomban oszlopok, párkányok, szobrok, domborművek, és Vivarini, Bellini, Tiepoletto festményei. Kell-e több egy műélvezőnek? Hát ennyit a dekadenciáról.

Számomra sosem volt megoldhatatlan a forma és a tartalom szétválasztása, noha egymásra utaltságuk kétségtelen. Nem tudom, mit jelenthet a Velencével kapcsolatban vádként emlegetett cicomázottság, émelyítő édesség. Talán a későgótika szamárhátíveit, a Szent Márk mozaikfelületeit, vagy az utcai árusok valóban giccses emléktárgyait? Kit zavarnak a Rialto negyed bazársorain árult karneváli maszkok gipszmásolatainak riasztó színei? Azért ez mégiscsak Tintoretto, Canaletto és Vivaldi városa! Hogy is írt róla Hemingway? „Itt kéne élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a Tintorettókat az Accademiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccoba, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is.” A tamásiároni gondolat: otthon lenni valahol.

Mindenesetre elhatároztam, hogy rábízom a városra, hódítson meg ő engem. Tudtam magamról, hogy kellő érzékenységgel rendelkezem mindaz iránt, ami a valódi értékeket közvetíti, így bíztam magamban. És bíztam Velencében is.

Álltam, csak álltam a pályaudvar kijárati lépcsőjének tetején, néztem ezt a mindennél különbözőbb képet, a Nagy Csatornát, a rajta végigúszó hajócskákkal és berregő bárkákkal, s a túlpart vízben sötét árnyat vető házait. A hangulat, amit keltettek elvarázsolt. Erre készültem az elmúlt egy évben, fejemben zsongtak a leírások, krónikák, adatok, albumok képei és minden, amit ez alatt az év alatt mániákusan összegyűjtöttem. Megérte, és most itt vagyok.

Tudtam, hogy végig kell, végig illik járni a négycsillagos látnivalókat, legalább első alkalommal, hogy itt vagyok. (Másodjára már nem mentem be a Doge-palotába, de az Accademiába igen.) Magam állítottam össze az útitervemet, és mi sem természetesebb, hogy a város történelmében oly nagy szerepet játszó színtereket meg kellett néznem. Azt is tudtam, hogy az egyes látnivalókat a girbe-gurba utcácskák szövevényén át tudom megközelíteni, vagyis be kell járnom a fél várost. Így látni fogom a campókat, campiellókat, callékat, rupákat, sottoporticokat, ahogy itt százféle névvel illetik az utcákat és tereket. (Egyébként Itáliában is egyedülállóak ezek az elnevezések, sehol máshol nem találni ilyen neveket.) Minden fellelhetőt elolvastam utazásom előtt erről a városról, így tudtam mire számíthatok. Mindezek alapján nem elsősorban a Doge-palota és a Fenice-szinház vonzott, nem a prospektusok hirdette Ca’ d’Oro, s ez nem valamiféle különcködés. Azon a felismerésen alapuló vélemény, miszerint Budapestet sem lehet megítélni a Halászbástya alapján, a Szépművészeti Múzeum termei után, vagy az Opera nézőteréről. Persze megnézzük ezeket is, de ahhoz, hogy valaki megismerjen egy várost, le kell szállni a gőgös műemlékek századok patinájával bevont magasából, s az alázatos utcák és terecskék levegőjébe kell beleszimatolni. Félhomályos kapualjakban kell megragadni a múltat, korareggeli piaci nyüzsgésben a mát. (Ezért nem utaztam soha társasutazáson. Idegenek közt akartam lenni, lehetőleg úgy élni, mint ők, már amennyire tagadhatatlan turistaságom ezt megengedte. Megszállni kis panziókban, azt enni, amit a helybéliek, tömegközlekedéssel menni egyik helyről a másikra, s lehetőség szerint beszélgetni az odavalókkal.)

És lám, máris, szinte észrevétlenül eljutottunk a leglényegesebb elemhez, amely összekapcsolja a múltat a jelennel, érthetővé teszi a zord tényeket, barátkozóvá szelídíti az ellentmondó színeket: az emberhez. Nélkülük halott kő a rom, érthetetlen hivalkodás a palota. Az ember az, aki mindenre magyarázatot adhat, lett légyen századok óta halott, aki eligazít a történések útvesztőjében, aki választ ad csacska kérdéseinkre. Vagy megérthetjük-e Bosch egyetlen festményét is, ha nem ismerjük korának emberét?

Ezért siettem hát egy korai reggelen a Rialto-híd melletti halpiacra, remélve, hogy elleshetek néhány pillanatot, mit ez az évezreden át hagyománytisztelő város múltjából megőrizett. Igen, itt is kerestem a múltat, a kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömegében. Ezt láthatta e helyen a régmúlt századokban Giorgione, Tiziano, Bellini, vagy akár átutazóban a mi Janus Pannoniusunk. Úgy érzem, hogy van valami el nem múló ezekben a jelenetekben, s ez azt a képzetet kelti, hogy az örökkévalóság egy darabkájára találtunk reá.

Az egyik kis terecske, campiello itt-ott megsüllyedt kövezetén gyerekek játszanak. Elképzelem, hogy vagy kétszáz évvel ezelőtt Guardi járt erre, a gyerekek akkor is itt játszadoztak, s ő szénnel gyorsan vázlatot készített róluk. Elhiszem, hogy a terecske, melyet középen egy kopott templom tornyának árnyéka szel ketté, ez a csendes szegények tanyája valaha jobb napokat látott. A Redentore ünnepén szőnyegek lógtak a házak ablakaiban, gitárosok játszottak a templom lépcsőjén, s a tér tele volt emberekkel.

A tér ma is ugyanaz, csak kicsit megöregedett, s mint az öregek általában, szeret mesélni. De meséit talán kevesen értik. Hadd' legyek én a tolmácsolójuk.