Utazás / Útleírások / A wroclawi Sawicki park

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

A wroclawi Sawicki park

(Tanulmányutam jegyzeteiből)

Szokásommá vált, hogy a Sawicki parkon keresztül járjak haza, amikor a belvárosban akadt dolgom. A park wroclawi méretekkel mérve nem számított nagynak, éppen csak akkora lehetett, mint a pesti Múzeumkert. A félmillós város belsejében szinte teljesen elbújt az őt három oldalról ölelő utcák között. Csendesen mélázva bólogattak öreg fái, s az ember elámult azon, hogyan lehet ilyen nyugalmas zugot találni egy nyüzsgő nagyváros szívében.

Egy ugrásnyira esett a belváros egyik legforgalmasabb üzletutcájától, a Swidnickától, s egyik oldalát a hajdani vízzel telt várárok határolta. Ilyenkor ősszel a sétautakat már belepi a lassan alávitorlázó halott lomb, a sárga, barnásvörös levélkék zizegő tömege. Mindahányszor Kozma híres dallama, a Hulló levelek jutott eszembe róluk.

A padokon, ahonnan látni lehet a Kollantája utcán elzörgő villamosokat, még elüldögélnek a nyugdíjasok. A Bozsego Ciala templom felől erre sétál néhány elkésett szerelmes, lépteik alatt szemérmesen surrog a rőt avar. A mamák kora délután lehozzák a gyerekeket a környező utcák házaiból, akik aztán izgatottan szaladnak a vízhez: megjöttek-e a vadkacsák?

A kacsák persze előbb-utóbb megjönnek a koratéli hidegekkel, a vízen kutatnak élelem után, vagy tollászkodnak a parton. Mindezt a gyerekek legnagyobb örömére.

A tél előtt azonban az október végi szelíd napsugarak utoljára még végigsimogatják a platánok és gesztenyefák lemeztelenedő testét, de olykor reggelente a víz felett már pára száll, és a szél csibészesen megkavarja az összesepert lombkupacokat.

Ha csak tehettem mindig ezen a parkon vágtam át a Skargi-híd irányába. Szeptember elejétől december közepéig láttam és figyeltem a park őszi halódását. Nem tudom mi volt szebb és megkapóbb, a szeptemberi gyermekkacajos zöld lomb, amint közöttük átlátni a túloldali Podwale sétány házaira, az októbervégi szomorkás lombhullás, a novemberi szél zenéje a kopasz fák között, amint felhajtott gallérú emberek sietnek a Swidnicka esti fényei felé, vagy a decemberi köd a víz felett, s a himbálódzó lámpák fényében jégtől csillogó görcsös gallyak. Valószínuleg azért nem tudtam eldönteni melyik arca tetszik legjobban a parknak, mert mindegyiket egyformán szerettem. Dehát miért is szerettem meg ezt az egyébként minden különös látnivaló nélküli terecskét? Szebbeket, díszesebbeket, büszkébbeket láthattam akár itt Wroclawban is. Utólag is csak azt mondhatom, talán azért, mert ez volt itt az első hely, ahol egész egyszerűen otthon éreztem magam.

Elüldögéltem az öszi napsütésben az egyik padon, előttem a Fosa Miejska-nak nevezett várárok, s az utak mentén méltóságteljes gesztenyefák állnak őrt. Ilyenkor déltájban - ebédidőmet töltöm - csendes nyugalom üli meg a parkot, s ez annál is inkább magával ragadó, mert a nagyváros zajos utcái egy ugrásnyira vannak ide. Akár a Swidnicka felől a Teatralna utcán, akár a Skargi utcán át sétálunk be a parkba, érezhető a ritmusváltás, megdöbbent a hirtelen ránk zuhanó csend.

S azóta is, minden városban, ahol több-kevesebb időt töltök el, keresek egy helyet - egy utcát, egy sarkot valamelyik tér szélén, ahol el lehet ácsorogni, mint a bennszülöttek, egy padot egy parkban, egy kapualjat, bármit - ami csak az enyém. Képletesen vagy valóságosan, egyre megy. Része ez egy kedves-kellemes, ősi ösztönöket kiélő játéknak: otthon lenni valahol. Szó szerint beleélni magunkat egy idegen környezetbe, átvenni a tárgyak és emberek miénktől eltérő kisugárzását, ráhangolódni egy sokszor számunkra ismeretlen életritmusra, létfrekvenciára.

Itt Wroclawban számomra a Sawicki park volt az, ami arra ösztönzött, hogy szélesebbre tárjam magamban Lengyelország addig résnyire nyitott kapuját. Furcsának tűnhet, de a kutyáját idomító micisapkás fiú, a kislányával játszó fiatal apa egy vasárnap délelőtt, vagy a két öreg parkőr, akik egy padhoz támaszkodva beszélgettek, mondtak annyit nekem erről a városról, mint a Rynek házainak domborműves homlokzatai.

Nem mintha maga a város emlékeivel, múzeumaival, templomaival, kolostoraival nem érdekelt, vagy nem tetszett volna. Hiszen szálláshelyem, a Hotel Grand-tól a Grunwaldzki hídig, A Katedrálistól a Rynekig, az egykori jezsuita egyetemtől a Nemzeti Múzeumig az egész belvárost számtalanszor bejártam. Mégis valahányszor itthon beköszönt az ősz, s az első zordabb szélroham leveleket sodor a lábam elé, ez a park, ez a lengyel város jut eszembe. Ezek a kis zörgő őszi hírnökök egy félmilliós várost jelképeznek a szememben, s a szívemben. Egy várost vöröstéglás, méltóságteljes gótikájával, csodálatosan gazdag múzeumaival, operájával - ahol szerencsém volt néhány emlékezetes előadást látni - az Odra lomha vizével, s a rajta tollászkodó több száz vadkacsával, és persze az elmaradhatatlan herbatával, bigosszal, tatarszkival. És az emberekkel, akiket ott ismertem és szerettem meg.

Mi többet lehetne még mondani egy parkról? Már ez is több, mint amit városképileg, való súlyát mérve megérdemelne. De egy város, egy épület, egy gyűjtemény sosem képzelhető el az ember nélkül. Az ember nélkül, aki alkotta, változtatta, rombolta vagy gyarapította, vagy egyszerűen csak közöttük élt. Az ember a maga szokásaival, kedvteléseivel, hangulataival és érzéseivel.

Ezért történt hát, hogy egy hétköznapi, különösebb látnivalót nem kínáló közpark több helyet foglal el emlékeim között, mint arra rangjuk alapján jogot formáló emlék-társaik.

Szerző: Gyenge István
Forrás: nicola

© halmaz.hu